Na, csapassuk! Aki azt hitte, hogy 2025-ben a magyar Pride-sztori már nem tud meglepetést okozni, az nagyobbat tévedett, mint aki a Széll Kálmán téren próbál meg időben megtalálni egy buszmegállót. A helyzet idén egy többszintes, jogi csűrcsavarokkal és politikai odamondogatásokkal megspékelt állóháború, aminek a közepén ott áll egy közösség, ami csak annyit szeretne, hogy hagyják már a francba békén élni.
És most, a jubileumi, 30. Budapest Pride alkalmából a tét nagyobb, a dráma pedig szaftosabb, mint valaha. Szóval csattold be magad, mert elmagyarázom, mi a pálya a Pride körül, a felszíni faszságoktól a mélyebb rétegekig.
Az évenkénti kötelező kör: A „Gyermekvédelmi” Bunkósbot
Kezdjük ott, ahol minden évben: a tiltásnál. A rendőrség idén is előkapta a kormány kedvenc legóját, a sokszor csak „propagandatörvénynek” csúfolt, hivatalosan „gyermekvédelminek” hazudott jogszabályt, és annak a nevében vágta rá a pecsétet a Pride felvonulás kérelmére: ELUTASÍTVA.
És ez az, ahol meg kell állni egy pillanatra. Ez a törvény nem egy szimpla jogi passzus. Ez egy tudatosan megalkotott fegyver, ami arra szolgál, hogy összemosson két totálisan különböző dolgot: a pedofíliát és a homoszexualitást. Azzal, hogy „védi a gyerekeket” a nem heteroszexuális tartalmaktól, azt sulykolja, hogy az LMBTQ+ emberek veszélyesek, abnormálisak, és a puszta létezésük is egyfajta támadás a „normális” családok ellen. Kurvára aljas és manipulatív, de sajnos működik. Erre a bunkósbotra hivatkozva tiltották be a menetet, mondván, a felvonulás látványa „veszélyezteti a kiskorúak zavartalan erkölcsi fejlődését”. Mert egy szivárványos zászló nyilván sokkal károsabb, mint a tévében ömlő erőszak vagy a pálinkagőzös családi ebédek. Logikus.
Karácsony és a Főváros visszatámad: A jogi seftelés magasiskolája
Itt jön a képbe Karácsony Gergely és a Főváros, akik láthatóan elérték a „na most már elég volt” szintet. Ahelyett, hogy lenyelték volna a békát, bejelentették a B-tervet: ha a Pride felvonulásként nem mehet, akkor a Fővárosi Önkormányzat megszervezi a saját eseményét, „Budapest Büszkeség” néven. Ez egy zseniális jogi sakkjátszma. Lényegében azt mondták: „Oké, a felvonulást betiltottátok? Király. Akkor mi most nem is felvonulást szervezünk, hanem egy önkormányzati rendezvényt, amihez semmi közötök.”
A rendőrség persze próbálta ezt is tiltani, de a Városháza azzal kontrázott, hogy egy olyan eseményt tiltanak, ami a gyülekezési törvény alapján nem is létezik, mert nem is kértek rá engedélyt. Ez az a pont, ahol az átlagember már csak a fejét vakarja, de a lényeg a dac: a város vezetése beállt a közösség mellé, és a saját politikai súlyát felhasználva próbálja megvédeni a szabad véleménynyilvánítás jogát. Az ügyre már rárepült a teljes nemzetközi sajtó az AP-től a CNN-ig, és az Európai Bizottság is jelezte, hogy figyelik a magyar kormány lépéseit. Szóval ez már rég nem csak egy helyi buliról szól.
Mert a Pride nem a vonulás, hanem a kib*szott hónap!
És itt van a legfontosabb üzenet, amit sok ellenző vagy simán csak tájékozatlan ember nem fog fel: a Pride nem egyenlő a június végi, kétórás vonaglással. A Budapest Pride egy egész hónapos fesztivál, ami idén a 30. születésnapját ünnepli. Az idei szlogen pedig – „Itt(hon) vagyunk” – tökéletesen összefoglalja a lényeget. Benne van a dacos „itt vagyunk, láthatóak vagyunk”, és a keserédes „ez a mi otthonunk is, és jogunk van itt élni”.
A programfüzet pedig idén is vastagabb, mint egy átlagos politikus pénztárcája. Van itt minden, mint a búcsúban:
- Kulturális feltöltődés: Filmvetítések, színházi előadások, irodalmi estek, ahol az LMBTQ+ alkotók és témák kapnak főszerepet.
- Agyégetés helyett agytorna: Komoly beszélgetések és workshopok olyan témákról, mint a transznemű emberek helyzete, a mentális egészség, a jogi útvesztők vagy az elfogadó kommunikáció. Még olyan menő előadás is volt, ahol egy volt ellentüntető, egy igazi „megtért homofób” mesélte el a történetét.
- Közösségi lazulás: Közös piknikek a Margit-szigeten, társasjátékos estek, sportesemények, ahol az emberek végre nem a politikával, hanem egymással tudnak foglalkozni.
- És persze a Buli: Mert a szabadságot ünnepelni is kell. A hónapot a legendás Rainbow Party zárja a Budapest Parkban, ami Európa egyik legnagyobb szabadtéri LMBTQ-partija.
Ezek a programok jelentik a Pride igazi lelkét. Ez az, ami közösséget épít, segít, informál és erőt ad egy olyan országban, ahol a csapból is a gyűlölet folyik.
Az ellentábor: A szokásos arcok, a szokásos szövegek
Természetesen idén sem maradhatott el az ellentüntetők és a hangulatkeltők színre lépése. A kormányzati kommunikáció mellett a szélsőjobboldali csoportok is aktivizálták magukat. A Mi Hazánk Mozgalom és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) idén is a „normalitás” és a „hagyományos értékek” védelmében vonultak fel. A HVIM azzal a „briliáns” húzással állt elő, hogy lefoglalták azt az útvonalat, amit a Pride-nak szántak, hogy ott tartsák a saját „hagyományőrző” performanszukat.
A szókincsük a régi: „LMBTQ-lobbi”, „genderideológia”, „agymosás”, „provokáció”. Ezek a szavak arra szolgálnak, hogy egy egész embercsoportot egy arctalan, ellenséges masszaként fessenek le, és elhitessék, hogy a Pride nem egy civil jogvédő esemény, hanem egy külföldről pénzelt támadás a magyar kultúra ellen. Unalmas és kiszámítható, de a saját táborukban sajnos még mindig hatásos.
És mit gondol erről az egészről a fiatalság?
Ez a legbonyolultabb kérdés. A fiatalok nem egy homogén tömeg.
- Vannak a harcos szövetségesek, akik ott vannak minden eseményen, övék a leghangosabb megafon és a legcsillámosabb transzparens.
- Aztán ott van a csendes többség, akiket őszintén nem érdekel, hogy a szomszédjuk fiúval vagy lánnyal él-e együtt. Lehet, hogy a vonulásra nem mennek ki, de alapvetően támogatják az elfogadást, és rohadtul unják, hogy a politika mindenből gyűlöletet akar szítani. Ők azok, akik a felmérések szerint sem támogatják a tiltást, mert úgy vannak vele: „Élni és élni hagyni”.
- És persze, van egy konzervatívabb réteg is, akik számára a Pride tényleg „sok”. Ők azok, akiknél beüt a „cringe-faktor”: zavarja őket a félmeztelenség, a túlzott harsányság, a céges logókkal telepakolt kamionok. De a fontos különbség az, hogy közülük is sokan azt mondják: oké, nekem ez nem tetszik, de ettől még nem tiltanám be. Mert a szabadság pont erről szól.
Konklúzió: Több mint buli, ez már a demokrácia tesztje
Az idei, 30. Budapest Pride tehát messze nem csak a szivárványról szól. Ez egy kőkemény szimbólum. Szimbóluma annak, hogy egy közösség nem hajlandó eltűnni és láthatatlanná válni. Szimbóluma a hatalommal szembeni dacnak és a jogállamiságért folytatott küzdelemnek. És végső soron egy teszt Magyarország számára: képesek vagyunk-e elfogadni, hogy a társadalom sokszínű, és mindenkinek joga van a boldogsághoz és a biztonsághoz, vagy hagyjuk, hogy a gyűlölet és a félelem határozza meg a mindennapjainkat?
Akárhogy is alakul a jogi huzavona, egy dolog biztos: június 28-án több ezer ember fogja megmutatni Budapest utcáin, hogy Itt(hon) vannak. És ez az erő, ez a közösség az, ami a legfontosabb üzenetet hordozza. Ez az, amit semmilyen törvénnyel vagy rendőri tiltással nem lehet eltörölni.
